Az egész az Üvöltés című könyvvel (bár verssel is talán) kezdődött jó régen. Ennek hatására vált valamiféle intellektuális lázadó a mocskos anarchista punkból, ami akkoriban voltam, tökéletes időzítés, egyik tanárom nyomta a kezembe mikor épp lángolva akartam látni a világot, ösztönvezérelt embereket az utcákon, akik a kapitalista baromságokat félredobva a túlélésükért küzdenek, vérző fejű, testű, lelkű lényeket mindenhol, káoszszagot, benzingőzt és robbanásokat, mindent, ami egy jó akciófilmbe kell, popcorn helyett kannásbort és kevertet legurítani a torkomon, ezek voltak a szép idők, sajnálom, hogy mindez megváltozott és elkezdtem egy mérsékelten polgári életet élni, némi törvénytiszteletlenséggel, már-már határozott jövőképpel, legalábbis el tudom képzelni magam pár év múlva, igaz, semmi komoly, egy multinál ücsörgök majd, válaszolok telefonokra, hazamegyek, kiverem, megiszom kis sörömet, esetleg teázok, hétvégenként progresszív rockot hallgatok, játszok a haverokkal. Nem tudom melyik vízió a szörnyűbb, most így leírva látni, inkább az utóbbit nem szeretném és káoszt, csak az elmét elborító káoszt szeretném. Nem jó írni. Átértékel, megváltoztat.

Szóval volt a könyv, az intellektuális lázadás, egyetemen egy véletlen, mert időben nem volt megfelelő semmi más, ezért elkezdtem szanszkritul tanulni, ami most kezd átalakulni, kiteljesedni spirituálisan, elkezdtek érdekelni a Kérdések, kik és miért vagyunk, mi lesz velünk halál után, mi a boldogság, van-e értelme és nagyjából ezek azok, amiken agyalok majd' egész nap, persze, ha épp nem önpusztítom magam valami méreggel valami mérgezett helyen. Ami sajnos többször fordul elő, mint ahányszor kéne, ezen változtatok. Kezdek felnőni, hogy ilyen nagy és nemes ígéreteket teszek.

Lehet kicsit össze kéne hangolnom magam, legalábis az érdeklődésemet a gondolkodásommal, nagyjából ez lesz a célja a blogomnak, feloldani a kettő közt feszülő visszáságot, illetve ezt a keresést megírásosítani.